Meglepetés

Valószínűleg ugyanúgy meglepetés nektek is, mint a kanadai barátainknak és az otthoniaknak is, hogy hazaköltöztünk. Igen. Hosszas nyűglődés után erre jutottunk. Mivel Calgary-ból mindenképpen el akartunk jönni, és Kanada keleti partján nem adódott semmi komoly esély arra, hogy munkát találjunk, úgy gondoltuk, hogy akkor Magyarországra kellene menni. Hiányzott Európa, ezt azok, akik ismernek minket, vagy olvasgatták a web oldalt, tudják. Persze, Európát illetően nem a legtipikusabb hely Magyarország, de mit tehetünk, ha nekünk ez adatott? :-) Nem volt könnyű eldönteni, hogy hová, mert csak az volt biztos, hogy Calgary-ból elég volt. De végül aztán július elején döntöttünk. Egyben arról is, hogy azért azt megszolgáltuk, hogy előtte elmenjünk Spanyolországba, egy vakációra. Azaz, kettős feladat előtt álltunk: felszámolni mindent Calgary-ban, és megszervezni a spanyol utat.

Akárhány embernek mondtuk ott Calgary-ban, hogy mi úgy tervezzük, hogy szeptember 1-én elmegyünk, mindannyian eléggé kétkedve fogadták ezt, mivel el kellett adni a házat, az autót, lezárni minden közüzemi számlát, méghozzá időzítve, megcsinálni az összes függő ügyet, ami még Kanadában volt (vagy legalábbis a legtöbbjét) stb, stb. Leginkább az ingatlanos, akit megbíztunk, hogy adja el a házat kétkedett ebben. Valóban, 1.5 hónap rövid idő erre, de mi szerettünk volna szeptemberben már Spanyolországban lenni, hogy végre igazán melegben lehessünk még, ne legyen még ősz. Annyi hideget éltünk már ott Kanadában! :-) (Nem panasz, tudtuk mi ezt jól!) Végül sikerült ez is, valami egészen sorszerű módon. Ugyanis lényegében egyetlen komoly vevő jelentkezett, de az viszont meg is vette végül a házat, így 10 napon belül elkelt az ingatlan. Persze ez így nagyon könnyűnek és simának hangzik: nem az. Sok bizonytalanság, és rengeteg idő az egész, amíg lezajlik.

A biztonság kedvéért már augusztus elején tartottuk egy garage sale-t. (Akik nem tudják mi az, annak elmondom, hogy ez olyan kiárusítás-féle, amikor magánemberek eladják azokat a dolgaikat, amik nekik már nem kellenek, de másnak még jó lehet. Ez bevett szokás Kanadában.) Volt már köztetek olyan, aki megpróbálta beárazni a lakásában fellelhető dolgokat? Elég nehézkes dolog. Mert ugyan, mit kérsz egy alig használt kenyérpirítóért, és vajon mit kóstál egy rakat régi képkeret? Evvel eljátszottunk 5 órát egy pénteki napon, amit végül már másnap, éjfél után fejeztünk be. Két hulla-jelölt vánszorgott az ágyba. (Akkor még volt.) Na, így persze az egész augusztust meglehetősen hiányos háztartással csináltuk végig. Ez azt jelenti, hogy pl. összesen két lábasunk volt, nem volt se vízforralónk, sem egyéb háztartási kisgépünk, ami kissé nehézkessé tette a főzést, sütést és a mindennapi életet is. Az összes bútor is elkelt, ami azt jelentette, hogy ágyunk nem volt, és a szekrények száma is vészesen csökkent, ahogy fokozatosan elvitték őket a vevők. (Még szerencse, hogy a porszívó házba beépített volt, legalább tisztán tudtuk tartani a lakást!) Érdekes volt, mint valami táborozás.

Az autót két héttel indulás előtt adtuk el. Mondanom sem kell, hogy ott, Észak- Amerikában, Calgary-ban ez micsoda érvágás! Aki már volt arrafelé, az tudja, hogy azon a kontinensen nem lehet autó nélkül funkcionálni. Pontosabban rettentő frusztráló érzés, mert az úgynevezett “tömegközlekedés” az bizony nevetséges. (De, erről már írtam egy tirádát, ha jól emlékszem.) ;-) Ami 20 perc normálisan, az több, mint 1óra lesz. Na, de azt is hozzá kell tenni, hogy ekkor már sem én, se Károly nem dolgozott, ez azért könnyebbség volt. De, csak ebből a szempontból. Mert mi reggel 8- tól este 10-12-ig talpon voltunk, és intéztünk mindent.

Mivel tudtuk, hogy a cuccaink nagy részét hajóval fogjuk hazaszállíttatni, először is céget kellett keresni, ami már maga több mint egy hétbe tellett – legtöbben ránk sem bagóztak, nem válaszoltak, vagy abszolút nem releváns infót dobtak hozzánk. Végül ez is meglett. De, akkor jött, hogy dobozokat kellett keríteni, nem mindegy, hogy milyeneket persze, hiszen úgy kellett összelegózni őket, hogy éppen meglegyen az 1 köbméter – ez volt ugyanis a maximum, amit a kisebb térfogatú, magánszállításoknál engedélyeztek. (Ha több, súlyos dollárokat jelentett volna minden további köbcenti.) Nem volt szórakoztató mindent ki-bepakolni vagy tízszer, minimum! De, végül éppen benne voltunk a limitben. Maga a válogatás, hogy mi éljen túl és jöjjön velünk és mi fog elvérezni is érdekes móka volt azért. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de én, személy szerint bizony fájlaltam, hogy életem első paraffinos kézápoló szettjét ott kell hagynom. Ami vígasztal, hogy az egyik ott, a lakótömbben élő srác vette meg, aki ráadásul, mint azon a garage sale-en kiderült, még beszél is magyarul, mert magyarok a szülei. Ott éltünk egymás mellett szinte több mint két éve, és nem is ismertük egymást! :-)

Újabb kihívás, és többszöri főpróbázás volt az, hogy mit, hogyan és hová tegyünk a hátizsákjainkba és a bőröndjeinkbe, amikkel majd utazunk. (Muris volt arra gondolni, hogy ugyanúgy távozunk, ahogy annak idején jöttünk is: két nagy hátizsák és két óriás bőrönd. Ugyanígy, most is földön aludtunk, igaz, most legalább velünk voltak az önfelfújós matracaink, amiket már a spanyol nyaralásra vettünk. :-)

Ja, és akkor a számtalan búcsú este, amit a barátainknál töltöttünk! (Igaz, ez könnyített a főzési nehézségeken.) Persze mindenki kérdezte, hogy miért, és mi egyre csak mondtuk, amivel én is indítottam ezt az irományt. Volt, aki azonnal megértette, volt, akinek időbe tellett, és meggyőződésem, hogy van, aki nem érti. De, ez már csak így van! Mindeközben én (Edit) igyekeztem kiművelődni Spanyolországról, és megtervezni az utat. Ez eléggé macerás volt a már említett hektikus időbeosztás miatt, de aki ismer tudja, én ugyan nem megyek nyaralni sehová sem, aprólékos előkészítés nélkül! A lehető legtöbbet akarom látni, tapasztalni. Így tehát a spanyol tanulás sínylette meg a dolgot leginkább.

Karcsi még az utolsó napokban is bement párszor a (volt) munkahelyére, mert hiába, ő már csak a Molnár Multifunkciós Károly – ahogy a főnöke mondta. ;-) Én még az utolsó simításokat végeztem a cikkemen (ami ki tudja, mikor fog megjelenni, amúgy – én szkeptikus vagyok). Már, amíg volt internetünk ugye. Az utolsó napokban már az sem volt, sőt telefon sem. Igazán sajátos! Az otthoniaknak (már akik érdeklődtek, elsősorban az anyáknak) azt mondtuk, hogy nyaralni megyünk. Ami részben igaz volt, csak ugye nem úgy, ahogy ők gondolták.

És, aztán eljött a nagy nap, szeptember 1. Este indult a gép, és mi -főleg én, Edit- úgy gondoltuk, hogy megszolgáltuk, hogy még utoljára elmenjünk abba a sport centrumba, ahová jártunk úszni, futni, kondizni. Evvel és egy utolsó ügyintézéssel elment a délelőtt (az ügyintézéssel sajnos elvesztegettünk 1.5 órát, teljesen hiába). Hát, ekkor már nem voltunk olyan biztosak abban, hogy a csomagolás könnyedén menni fog. :-( Nem is ment! Ne tudjátok meg, hogy mi hogyan futkorásztunk ott abban a lakásban föl-le! Mint pók a falon, de sajnos nekünk továbbra is csak 4 végtagunk volt személyenként. A kapkodásban persze a szépen eltervezett csomagolási terv felborult, plusz kiderült, hogy annak ellenére, hogy többször is próba-csomagolást tartottunk, kifelejtettünk dolgokat. Atyám! Egyre feszültebb lett a légkör, izzadság csorgott, fej fájt, karok kapkodtak, lábak dobogtak. Egyik barátunk jött értünk 3 5- re, de persze nem lettünk készen. Még át kellett vinnünk azokat a dolgokat, amik már végképp nem fértek sehová a barátainkhoz, hogy postázzák majd el nekünk, és persze a végén sok hasznos cucc ment veszendőbe. 1 6-kor startoltunk a ház elől, úgy, hogy még búcsúpillantást sem vetettünk rá, mert szuszogtunk az autóban. A repülőtéren aztán kis időbe tellett, míg le tudtunk lassulni, és realizálni, hogy mostantól nyugi van, mindenre van idő, kiszolgálnak, és nem mi pörgünk. Mennyire jó volt a repülőgépen ülni és meredni! Most aztán igazán könnyen telt el az út! Hát, ez a történet. Mostantól akkor az otthoni élményekről számolunk be, ha van miről, és, ha minden úgy alakul, ahogy két kis maki (ezek vagyunk mi) tervezi. Sziasztok, viszlát legközelebb Budapestről!

made by Edit